Séries recommandées ad: La vierge capturée du seigneur de guerre

Elara viene attirata a casa dal padre, deciso a venderla. Durante la fuga salva Caius, un Signore della Guerra ferito. Lui la costringe a sposarlo e diventa il suo protettore ossessivo, finché quel legame imposto si trasforma in amore.

Abandoned wolfless Elara severs her mate bond with Rylan and weds useless Alpha Thorne of the North 🐺 She awakens his wolf earning a kingdom's devotion as Rylan drowns in regret but she belongs to the king who saw her worth watch now 👑

Pendant 3 ans, ma femme pensait devenir folle. 4 médecins lui ont dit que c'était le stress. Ils avaient tous tort. « C'est le syndrome du côlon irritable. » « C'est le stress. » « C'est la préménopause. C'est normal à votre âge. » « Avez-vous pensé à consulter un psychiatre ? » Pendant 3 ans, ma femme Éléna est passée de médecin en médecin, décrivant des symptômes qui détruisaient sa vie. Et chacun d'entre eux lui a collé une étiquette, rédigé une ordonnance, et renvoyée chez elle. Aucun d'entre eux n'a prescrit le seul examen qui aurait trouvé ce qui la rongeait de l'intérieur. Quelque chose lui volait ses nutriments, perturbait sa chimie cérébrale, et dégradait son corps de l'intérieur pendant que 4 professionnels de santé lui disaient qu'elle allait bien. Elle n'allait pas bien. Quelque chose vivait en elle. Et chaque médecin qu'elle a vu était trop occupé à traiter des symptômes pour en chercher la cause. Éléna était la personne la plus saine que je connaissais. Elle courait des semi-marathons. Elle préparait ses repas chaque dimanche. Elle ne ratait jamais un entraînement. Elle avait 41 ans quand le premier symptôme est apparu. Des ballonnements. Pas les ballonnements normaux d'après un repas copieux. Le genre où elle se réveillait avec un ventre plat et qu'à midi elle avait l'air enceinte de 6 mois. Tous. Les. Jours. Peu importe ce qu'elle mangeait. Elle a arrêté le gluten. Toujours gonflée. Arrêté les produits laitiers. Toujours gonflée. Essayé le régime FODMAP pendant 8 semaines. Toujours gonflée. Son médecin a passé 4 minutes avec elle. Quatre minutes. Diagnostic : syndrome du côlon irritable. Il lui a tendu un fascicule sur la gestion du stress et lui a dit d'essayer la tisane à la menthe poivrée. Puis la fatigue est arrivée. Pas de la fatigue. Pas un simple « j'ai mal dormi ». Un ÉPUISEMENT profond, celui où elle pouvait dormir 9 heures et se réveiller comme si elle n'avait pas fermé l'œil. Elle s'asseyait sur le canapé après le dîner et s'endormait en 4 minutes. Pas un assoupissement. Éteinte. Comme si quelqu'un avait coupé l'interrupteur. Son médecin a prescrit un bilan sanguin. Thyroïde : normale. NFS : normale. Fer : « un peu bas, mais rien d'inquiétant. » Il lui a dit de manger plus d'épinards. C'était le deuxième signal manqué. Un fer « un peu bas » chez une femme dont le corps se faisait vider de ses nutriments par des organismes vivant dans son intestin. Et on lui a dit de manger des épinards. Puis sa peau a commencé à se dégrader. Éléna n'avait plus eu de boutons depuis ses 16 ans. Maintenant, à 42 ans, elle avait de l'acné kystique le long de la mâchoire et du menton qui ne répondait à rien. Ni à l'acide salicylique. Ni au peroxyde de benzoyle. Ni au rétinol à 80€ prescrit par sa dermatologue. La dermatologue a dit que c'était « hormonal ». Et lui a suggéré la pilule. Troisième erreur de diagnostic. Puis le brouillard mental s'est installé. Elle pouvait être en pleine conversation et perdre le fil complètement. D'un coup. Elle me regardait comme si je parlais une langue qu'elle ne comprenait pas. Elle a oublié le spectacle de danse de notre fille. Pas qu'elle était trop occupée. Elle a oublié que ça existait. Notre fille est rentrée en pleurant. Éléna était assise à la table de la cuisine, la tête dans les mains, en répétant « je ne sais pas ce qui ne va pas chez moi ». Elle a commencé à grincer des dents la nuit. Si fort qu'elle a fissuré une molaire. Le dentiste lui a fait une gouttière et a dit que c'était le stress. Puis les envies de sucre sont arrivées. Éléna n'avait jamais été une grande sucrée. Maintenant elle fouillait les placards à 22h comme possédée. Pas de faim. Pas de grignotage émotionnel. C'était une compulsion. Un besoin désespéré et urgent de sucre qu'elle décrivait comme ne venant pas d'elle. « C'est comme si quelque chose dans mon corps l'exigeait », m'a-t-elle dit. « Pas mon cerveau. Quelque chose d'autre. » Je n'ai pas compris ce qu'elle voulait dire à l'époque. Maintenant, je comprends. Elle a vu 4 médecins différents avec tous ces symptômes. Ballonnements. Épuisement. Brouillard mental. Problèmes de peau. Envies de sucre. Prise de poids. Bruxisme. Chaque symptôme pointant vers la même cause. Et chaque médecin pointant ailleurs. Médecin 1 : « Côlon irritable avec composante anxieuse. Voici un antidépresseur. » Médecin 2 : « Probable SIBO. Essayons un traitement antibiotique. » Médecin 3 : « Préménopause. C'est normal à votre âge. Votre corps change. » Médecin 4 : « Fatigue chronique. Avez-vous pensé à consulter un psychiatre ? » Quatre diagnostics différents. Quatre traitements différents. Tous les quatre à côté de la plaque. Aucun d'entre eux — pas un seul — n'a recherché des parasites. Et chaque traitement a empiré les choses. L'antidépresseur a atténué son anxiété. N'a rien changé aux ballonnements. Mais maintenant elle avait des nausées chaque matin, plus aucune libido, et un engourdissement émotionnel qui nous faisait peur à tous les deux. Elle disait qu'elle ne pouvait plus ressentir ni la joie ni la tristesse. Juste... rien. Elle a arrêté au bout de 5 mois. Le sevrage a été brutal. Trois semaines de vertiges, de sensations de décharge électrique dans la tête à chaque mouvement des yeux. Des étourdissements si forts qu'elle ne pouvait plus conduire. Tout ça pour arrêter un médicament qui n'avait traité aucun de ses vrais symptômes. L'antibiotique n'a pas aidé les ballonnements non plus. Mais il a détruit autre chose. Sa digestion a empiré. Des aliments qu'elle tolérait depuis toujours provoquaient maintenant des crampes et des diarrhées. L'antibiotique avait ravagé sa flore intestinale. Le médecin a prescrit un deuxième traitement quand même. Même résultat. Plus de dégâts. Aucune amélioration. Le traitement hormonal ? Sept mois. Ses bouffées de chaleur se sont améliorées — un symptôme dont elle ne s'était même jamais plainte. Mais l'épuisement, les ballonnements, le brouillard mental, les envies de sucre ? Aucun changement. Et maintenant elle avait des migraines si violentes qu'elle restait des heures allongée dans le noir avec un coussin sur le visage. Au bout de la troisième année, Éléna prenait 3 médicaments en même temps. Un anti-acide parce que les antibiotiques avaient abîmé sa paroi stomacale. Un somnifère parce que les hormones avaient perturbé son cycle de sommeil. Un anti-inflammatoire sur ordonnance pour les douleurs articulaires qui étaient apparues — apparemment de nulle part — dans ses genoux et ses poignets. 4 médecins. 5 ordonnances. Pas une seule traitant la vraie cause. Chaque médicament masquait un symptôme. Créait un effet secondaire. Qui nécessitait un autre médicament. Qui créait un autre effet secondaire. La nuit où j'ai compris à quel point c'était grave, c'est la nuit où je l'ai trouvée par terre dans la salle de bain. 2h du matin. Je me suis réveillé et elle n'était plus dans le lit. Je l'ai trouvée assise sur le carrelage, le dos contre la baignoire, en train de fixer les boîtes de médicaments alignées sur le lavabo. « Regarde ça », a-t-elle dit. Sa voix était plate. Vide. « J'ai 44 ans. Je prends plus de médicaments que ma grand-mère. Et je me sens plus mal chaque mois. Pas mieux. Plus mal. » Elle m'a regardé. « Julien. Quelque chose ne va pas chez moi que ces médecins ne trouvent pas. Je le sens. Quelque chose ne va VRAIMENT pas. Et ils continuent de me donner des cachets pour des choses qui ne sont pas le problème. » Ses mains tremblaient. C'est cette nuit-là que j'ai eu peur. Pas de l'inquiétude. De la peur. Parce que je voyais où cette route menait. Plus de médecins, plus de diagnostics, plus de médicaments empilés les uns sur les autres. Son corps s'affaiblissant sous tout ça. Et personne ne cherchant ce qui causait réellement tout. C'est cette nuit-là que j'ai commencé à chercher. Voici ce que j'ai appris et qui m'a retourné l'estomac. Les tests de selles standards ne détectent pas 78% des infections parasitaires. L'examen le plus courant — la coprologie parasitaire — cherche des œufs et des organismes entiers dans un seul échantillon. Mais la plupart des parasites ne pondent pas en continu. On peut être massivement infecté et avoir un test négatif n'importe quel jour. C'est comme chercher des termites en vérifiant un centimètre carré d'un seul mur dans une maison qui se fait dévorer vivante. Et parce que le test revient négatif, les médecins arrêtent de chercher. Ils diagnostiquent le côlon irritable. L'anxiété. Les changements hormonaux. La préménopause. Le SIBO. La fatigue chronique. Ils lancent des médicaments sur les symptômes pendant que la vraie cause continue de se nourrir, se reproduire et voler chaque nutriment que votre corps absorbe. C'est exactement ce qui est arrivé à Éléna. Pendant 3 ans. Je l'ai suppliée d'essayer un dernier médecin. Une naturopathe spécialisée que j'avais trouvée après avoir lu des forums et des études jusqu'à 3h du matin pendant des semaines. Éléna ne voulait pas y aller. Elle était épuisée. Par les symptômes, par les médicaments, par le cycle espoir-déception. Mais elle y est allée. Cette praticienne a prescrit une analyse de selles complète. Pas la coprologie standard. Un test PCR qui détecte l'ADN parasitaire, qu'ils pondent des œufs ce jour-là ou non. Les résultats sont tombés un mardi. POSITIF — Blastocystis hominis — Charge élevée. POSITIF — Dientamoeba fragilis — Charge modérée. Deux espèces. Les deux vivant dans ses intestins. La praticienne n'était pas surprise. « Je vois ça constamment. Surtout chez les femmes de 40 ans dont la surveillance immunitaire baisse avec les changements hormonaux. Les parasites étaient probablement là depuis des années. Ils ont juste attendu que son système immunitaire ne puisse plus les contenir. » 3 ans. 4 médecins. 5 ordonnances. Des milliers d'euros. Et la réponse était dans ses intestins depuis le début. Chaque symptôme qu'elle avait eu — chacun d'entre eux — remontait à ça. Les ballonnements ? Les parasites produisent des gaz et perturbent la motilité intestinale. L'épuisement ? Ils volent le fer, le zinc, le magnésium et les vitamines B — les nutriments dont votre corps a besoin pour produire de l'énergie. Les problèmes de peau ? Leurs déchets métaboliques surchargent le foie, et les toxines sont évacuées par la peau. Le brouillard mental ? Carences nutritionnelles plus inflammation chronique. Le bruxisme ? Les parasites sont les plus actifs la nuit. C'est une réaction de stress si bien documentée que certains pédiatres l'utilisent comme indicateur pour tester les enfants. Et les envies de sucre — celles qu'Éléna disait ne pas venir de son cerveau ? Elle avait raison. Les parasites se nourrissent de sucre. Ils manipulent l'axe intestin-cerveau pour vous faire désirer exactement ce dont ils ont besoin pour survivre. Ce n'était pas Éléna qui fouillait les placards à 22h. C'étaient eux. La prise de poids, les douleurs articulaires, l'anxiété — tout ça en cascade, conséquence d'un corps affamé au niveau cellulaire tout en menant une guerre inflammatoire chronique dont il ignorait l'existence. Une seule cause. Cachée derrière une dizaine de symptômes. Enterrée sous 5 ordonnances. La naturopathe voulait commencer par un traitement antiparasitaire classique — le Flagyl, le médicament de référence. Mais quand elle a examiné le dossier d'Éléna — les dégâts intestinaux de l'antibiotique, le stress hépatique de l'empilement médicamenteux pendant des années, le microbiote dévasté — elle a hésité. « Son système est déjà fragilisé. Le Flagyl est dur pour le foie et détruit la flore intestinale. Dans son état actuel, j'ai peur de faire plus de mal que de bien. » « Essayons d'abord un protocole naturel ciblé. » Huile d'origan. Brou de noix noir. Absinthe. Clou de girofle. Éléna a commencé immédiatement. En 48 heures, elle était plus mal que je ne l'avais jamais vue. Maux de tête violents. Nausées si fortes qu'elle ne pouvait pas garder d'eau. Douleurs articulaires doublées. Une éruption cutanée sur la poitrine et les bras. La praticienne a expliqué que c'était une réaction d'Herxheimer — une crise de « die-off ». Les parasites mouraient et libéraient leurs toxines plus vite que le corps ne pouvait les éliminer. « Tenez bon », a-t-elle dit. « C'est le signe que ça fonctionne. » Elle a tenu bon. Pendant 3 semaines. Les symptômes de die-off se sont calmés. Elle s'est sentie mieux pendant une dizaine de jours. Puis chaque symptôme est revenu. Tous. Comme si rien ne s'était passé. Un deuxième protocole. Même die-off brutal. Amélioration temporaire. Rechute complète en un mois. Un troisième protocole. Même résultat. Et cette fois, Éléna disait que l'épuisement après était pire qu'avant de commencer. La praticienne a expliqué ce qui se passait. Les plantes tuaient les parasites adultes. Mais les œufs et les larves survivaient. Une fois les adultes morts, les œufs éclosaient. Les larves grandissaient. Et le cycle recommençait. Éléna est restée dans la voiture après le troisième rendez-vous. Silencieuse pendant longtemps. « Ça ne finira jamais », a-t-elle dit. « À chaque fois qu'on les tue, ils reviennent. Chaque cure me rend plus malade. Et personne ne peut me dire pourquoi. » Je n'avais pas de réponse. Cette nuit-là. 3h du matin. Table de la cuisine. Ordinateur ouvert. J'ai tapé : pourquoi les cures antiparasitaires arrêtent de fonctionner Article après article confirmait ce que la praticienne avait dit. Les antiparasitaires à base de plantes tuent les organismes adultes mais n'affectent ni les œufs ni les larves. La réinfection par les œufs survivants est la cause principale des rechutes. Les cures répétées détruisent progressivement le microbiote, réduisent la surveillance immunitaire et augmentent la vulnérabilité. Tuer. Se sentir mieux. Rechuter. Recommencer. Des gens décrivant exactement l'expérience d'Éléna, les uns après les autres, pendant des années. Puis j'ai cherché : formule qui agit sur le cycle complet des parasites, adultes œufs et larves Ce que j'ai découvert a changé notre vie. Le problème de toutes les cures que nous avions essayées était toujours le même : elles ne ciblaient qu'un seul stade du cycle parasitaire. Les adultes. Mais si on ne s'attaque pas aussi aux larves et aux œufs, ils reviennent en quelques semaines. Et surtout, aucune de ces cures ne s'occupait des DÉGÂTS. Elles tuaient les parasites, puis nous laissaient avec un intestin en ruine, un foie surchargé, et un microbiote dévasté. Le terrain parfait pour une réinfestation. C'est là que j'ai compris qu'il fallait une formule qui agisse sur les 3 niveaux en même temps. Niveau 1 : assainir l'environnement intestinal pour le rendre inhospitalier aux parasites — adultes, larves ET œufs. Niveau 2 : soutenir le foie, qui doit traiter toutes les toxines libérées pendant le nettoyage. Niveau 3 : reconstruire la flore et la paroi intestinale pour empêcher la réinfestation. Tuer, nettoyer et reconstruire. En même temps. Pas l'un après l'autre. J'ai cherché pendant des semaines. Des dizaines de formules. Des centaines d'études. Puis je suis tombé sur une formule qui combinait exactement ces 3 niveaux. Elle contenait 4 ingrédients, chacun ciblant un aspect précis du problème : Le matcha bio, dont les catéchines nourrissent sélectivement les bonnes bactéries — celles qui produisent le signal dont l'intestin a besoin pour évacuer naturellement et créer un environnement hostile aux parasites. Les fibres végétales, qui nourrissent directement les bonnes bactéries et facilitent le passage des selles en douceur, sans effort, pour évacuer ce qui doit l'être. La chlorophylle, qui élimine les toxines accumulées dans l'intestin et réduit l'inflammation silencieuse — exactement ce qui surcharge le foie pendant le nettoyage. La L-théanine, qui réduit le stress chronique, l'un des principaux destructeurs du microbiote, pour permettre à la flore intestinale de se reconstruire. Et surtout : c'était en format poudre, à diluer dans un liquide. Pourquoi c'est important ? La poudre dissoute est absorbée plus rapidement par l'organisme qu'une gélule, qui doit d'abord se désagréger dans l'estomac. Avec la poudre diluée, l'absorption commence immédiatement. Cette formule s'appelle Matcha Digestion. Fabriquée par Nuci Matcha. J'ai commandé le soir même. Le sachet est arrivé 2 jours plus tard. Éléna a failli ne pas le prendre. Elle avait été déçue trop de fois. 3 cures de plantes qui l'avaient rendue malade. Des mois de traitements qui n'avaient rien changé. Des années de médicaments qui avaient empiré les choses. « Un dernier essai », je lui ai dit. « Deux semaines. Si rien ne change, on arrête. » 1g dans un verre d'eau le matin. 30 secondes. Les 3 premiers jours étaient calmes. Peut-être un peu moins de ballonnements le soir, mais on avait appris à ne pas interpréter les petites fluctuations. Jour 4 : elle a dormi toute la nuit sans grincer des dents. Je l'ai remarqué uniquement parce que je ne l'ai PAS entendue. Première fois en plus de 2 ans. Jours 5, 6, 7 : les envies de sucre ont commencé à diminuer. Pas de manière spectaculaire au début. Elle a juste remarqué qu'elle ne pensait plus au placard après le dîner. Qu'elle ne cherchait plus le chocolat. Au septième jour, je l'ai vue passer devant la cuisine à 22h sans même jeter un regard. Quand je lui ai fait remarquer, elle avait l'air sincèrement surprise. « Je n'ai même pas remarqué », a-t-elle dit. « Je n'en ai juste... plus envie. » C'est à ce moment que j'ai commencé à croire que quelque chose bougeait vraiment. Ce qui exigeait du sucre à l'intérieur de son corps — ce qu'elle avait décrit des années plus tôt comme « ne venant pas de mon cerveau » — avait perdu son emprise. Mais on avait déjà eu de faux espoirs. Alors on a continué sans s'emballer. Semaine 2 : les ballonnements se sont améliorés. Pas disparus, mais pour la première fois en des années, elle a dîné sans que son ventre se distende visiblement avant la fin du repas. Elle a enfilé un jean qu'elle n'avait pas porté depuis plus d'un an. Il se fermait. Elle n'a rien dit. Elle est juste restée debout devant le miroir un long moment. Semaine 3 : l'énergie est revenue. Pas d'un coup. Plutôt comme un réveil après un très long sommeil. Elle le décrivait comme « ne plus avoir à supplier mon corps de faire les choses ». Elle est allée marcher. Le lendemain, une plus longue marche. À la fin de la semaine, elle a couru. 5 kilomètres. Première fois en plus de 2 ans. Elle est rentrée en pleurant. Pas de douleur. Parce qu'elle avait été persuadée qu'elle ne pourrait plus jamais faire ça. Semaine 4 : le brouillard mental s'est dissipé. C'est celui-là qui l'a fait pleurer le plus. Elle disait que c'était comme si elle avait regardé le monde à travers un verre dépoli pendant des années sans s'en rendre compte, jusqu'à ce que ça disparaisse. Elle suivait les conversations. Se souvenait des détails. Faisait des projets et les tenait. Elle redevenait Éléna. Il y a eu des jours difficiles entre les deux. Quelques matins où l'épuisement est revenu brièvement. Un après-midi où les ballonnements sont réapparus pendant quelques heures. La récupération n'est pas une ligne droite, et je ne veux pas faire croire que ça l'a été. Mais la trajectoire était indéniable. Chaque semaine était meilleure que la précédente. Semaine 6 : elle a refait une analyse complète. Blastocystis hominis : NON DÉTECTÉ. Dientamoeba fragilis : NON DÉTECTÉ. Sa naturopathe a fixé les résultats. « Qu'est-ce que vous avez changé ? » Quand Éléna lui a expliqué — la formule en poudre de 4 ingrédients, l'approche qui agit sur l'environnement intestinal ET le foie en même temps au lieu de simplement tuer les adultes — elle a demandé le nom du produit. Elle l'a noté. Elle le recommande maintenant à ses patientes. Au troisième mois, Éléna avait perdu 8 kilos sans changer son alimentation ni son activité physique. Son corps a simplement relâché le poids. Le cortisol s'est normalisé. La réponse de famine s'est éteinte. Son métabolisme a cessé de stocker chaque calorie contre une menace qui n'existait plus. Ses niveaux de nutriments — fer, zinc, magnésium, vitamines B — sont tous revenus dans les normes pour la première fois en des années. Sa peau s'est éclaircie complètement. L'acné kystique le long de la mâchoire que 3 dermatologues n'avaient pas réussi à traiter a disparu une fois que son foie n'était plus noyé sous les déchets parasitaires. Le bruxisme a cessé entièrement. Elle n'utilise même plus sa gouttière. Et les médicaments — tous sans exception — sont partis. L'anti-acide. Le somnifère. L'anti-inflammatoire. Ceux qu'on lui avait prescrits pour gérer les effets secondaires des autres traitements qu'elle n'aurait jamais dû prendre. 👉 nucimatcha.com/products/matcha-digestion-parasites

🔥Négy évet adtam neki, ő pedig visszahozta a szeretőjét és a törvénytelen gyermekét. Azt hitte, mindent elvesztettem… amíg meg nem jelent a legveszélyesebb Alfa. ======== Elara szemszöge – Olyan boldog vagyok, hogy ma este itt vagy, Lilith. Szeretlek – mondta Conrad. A férjem, a Pyrewood Enklávé Alfája, karjában tartotta a gyönyörű szőkét, és lágy csókot nyomott a homlokára. Ezt látva földbe gyökerezett a lábam. A bankett-teremben minden vendég lopva engem fürkészett, suttogtak és gúnyolódtak. – Az ott Lilith Thorne? – zihált a szobalányom, Marlowe. – Mit keres ő itt?! Nyilvánvalóan a férjem hozta ide. Ma este volt a Telihold fesztivál. Alfaként és Lunaként kellett volna megjelennünk. De Conrad ehelyett őt hozta magával, fittyet hányva arra, mennyire megalázó ez számomra. Lilith Thorne volt Conrad középiskolai szerelme, a Steelrend Szindikátus Alfájának lánya. Ő és Conrad tökéletes párt alkottak, amíg Lilith szakított vele. A pletykák szerint megcsalta egy másik férfival. Conrad egy évvel később egy partin ismerkedett meg velem. Rájöttünk, hogy társak vagyunk, és azonnal egymásba szerettünk. A családomból senki sem repesett az örömtől a kapcsolatunk miatt. De én mégis megszöktem otthonról, és beházasodtam a Pyrewood Enklávéba. Társak voltunk, a Holdistennő áldásával. Mégis mi baj történhetne? De tévedtem. Hatalmasat tévedtem. A házasságunk első buktatója a vetélésem volt. Egy üzleti megbeszélés során veszítettem el a gyermekemet. Conrad engem hibáztatott érte. Úgy vélte, túlságosan is vigyázatlan voltam. Hogy orvosoljuk a traumát, örökbe fogadtunk egy édes kisfiút, Ronint. Ám egy gyermek sem hozhatta rendbe a házasságunkat. Conrad kezdett elhidegülni tőlem. És most Lilith visszatért, a férjem első szerelme. Vajon azért jött, hogy elvegye őt tőlem? A pánikot elfojtva odaléptem hozzájuk. – Lilith, el kellene menned – próbáltam ezt a lehető legnagyobb méltósággal mondani. – És maradj távol a férjemtől. Lilith kikerekítette hatalmas, ártatlan szemeit, és Conradra nézett. – Szerelmem, elmondjuk neki? – kérdezte lágyan. Rossz előérzetem támadt. – Mit mondtok el? Conrad közömbös pillantást vetett rám: – Lilith mostantól itt marad. Nem akartam hinni a fülemnek. – Itt marad? Mégis miként? Elment az eszed?! Lilith szemébe gyorsan könnyek gyűltek: – Tudom, hogy gyűlölsz, Elara. Minden az én hibám. De Conrad semmi rosszat nem tett, úgyhogy kérlek, ne kiabálj vele. – Lenne szíves? A férjemhez beszélek! – csattantam fel. – Viselkedj vele rendesen! – mordult rám Conrad. – Nem fogom veszélyeztetni a pozíciódat. Ígérem. – Lilith ártatlanul pislogott. – Továbbra is te lehetsz a Luna. Csak annyit akarok, hogy Conraddal maradhassak... és a gyermekemmel. Megcsúszott a talaj a lábam alatt. A lábaim elgyengültek, és alig bírtam egyenesen megállni. – Gyermek? Milyen gyermek? – kérdeztem összeszorított fogakkal. Közös gyermekük van? Hogyhogy nem tudtam erről?! Összenéztek. Aztán végül Conrad megszólalt: – Talán ideje elmondanom neked az igazat... Ronin Lilith és az én gyerekem. Nem kaptam levegőt. – De te azt mondtad... hogy Ronint egy árvaházból fogadtad örökbe! Hogy nincsenek szülei! – Ha nem ezt mondom, elfogadtad volna Ronint, és sajátodként nevelted volna? – mondta Conrad homlokát ráncolva. – Lilith nem tudta felnevelni Ronint, amikor a gyerek megszületett. Így hát idehoztam őt. Ez csak egy kis ártalmatlan, kegyes hazugság. Ártalmatlan, kegyes hazugság? A lelkemet is beletettem, és felneveltem annak a nőnek a gyermekét, aki a férjemmel baszott. Ő pedig most lecsapott, és megpróbálja elvenni a gyermekemet és a férjemet. Mi vagyok én? Ingyenes dada számukra? – Nem, Conrad... nem akarom, hogy itt legyen – szűrtem a fogam között, keményen küzdve, hogy ne hulljanak a könnyeim. – Ez elfogadhatatlan. Kérlek, küldd el őt... mint a feleséged és a Lunád kérem! – Ő marad. Nincs miről beszélni! – mordult fel Conrad. – Ha ő marad... attól tartok, engem kergetsz el – mondtam remegve. A torkomban dobogott a szívem. Mert még én sem lehettem biztos benne, kit fog választani. Conrad frusztráltnak tűnt. Ám mielőtt megszólalhatott volna, Lilith sírva fakadt. – Ne helyezd nyomás alá! Ez mind az én hibám... Soha nem akartam a harmadik nő lenni a házasságotokban... N-nekem mennem kell! – zokogta, majd elfordult, és kirohant a bankett-teremből. Conrad felém kapta a fejét, és dühösen rám meredt: – Na, most boldog vagy? Ezzel ő is kiviharzott, hogy utánaeredjen. Másodpercek alatt eltűntek. Megingott a lábam, fájdalom és megaláztatás öntött el. Conrad az imént hozta meg a döntését – köztem és Lilith között az utóbbit választotta. Az összes vendég gúnyolódva figyelt. Senki sem lépett oda, hogy megvigasztaljon. Conrad tagjai mind úgy gondolták, hogy csak egy vidéki lány vagyok egy apró északi frakcióból. És hogy nem érdemlem meg a nagyszerű Alfájukat. Valószínűleg repestek az örömtől, hogy Lilith itt van a helyemben, lévén ő egy Alfa lánya. – Luna Elara, jól vagy? – kérdezte aggódva a szobalányom, Marlowe. – L-le kell feküdnöm... Tántorogva menekültem el a bankett-teremből, távol a kárörvendő tekintetektől. De képtelen voltam aludni. Hogyan is aludhattam volna a tudattól, hogy a férjem egy másik nővel van? Miután néhány órán át egyedül sírtam a szobámban, megacéloztam magam, és elindultam, hogy megkeressem Conradot a szobájában. Beszélnünk kellene. Meg tudnánk oldani ezt. Ám a katonák Conrad szobája előtt megállítottak. Közölték velem, hogy az Alfa jelenleg elfoglalt. – Mivel elfoglalt? Nincs ideje a feleségére? – kérdeztem hitetlenkedve. – Ez az Alfa parancsa – felelte hűvösen a katona. Dühös voltam. Épp folytatni akartam a vitát, amikor éles fájdalom hasított végig a testemen. Előrehajoltam, felnyögve a kíntól. Ezt a fájdalmat az árulás okozta. A vérfarkasok világában, ha a társad megcsal, elviselhetetlen fájdalmat érzel, és látomásod lesz arról, ahogy szexelnek. Ezek a képek pörögtek a fejemben ebben a szent pillanatban. Pontosan ezen az ajtón túl, meztelenül feküdtek a hitvesi ágyunkon. Lilith lábai Conrad derekára fonódtak, a férfi pedig úgy kúrta őt, mint egy vadállat. – Ó... te jó ég, erősebben, erősebben! – visította a nő. A férfi megragadta a ringkódó mellét, és felmordult: – Bámulatos vagy... basszus... szeretlek. Undorító, émelyítő érzés tört rám. Végigszenvedtem magam néhány lépésen, majd hánytam. 2. fejezet: Utállak Elara szemszöge Azon a napon visszavittek a szobámba. A fájdalom és a fejemben lévő képek kis híján megöltek. A következő három napban képtelen voltam kikelni az ágyból. És Conrad egyszer sem vette a fáradságot, hogy ránézzen. Azt hallottam, hogy el volt foglalva azzal, hogy Lilith-t partikra vitte, és bemutatta az összes tagjának. Aztán váratlan hívást kaptam a legjobb főiskolai barátnőmtől, Hadley-től. – Szia, Elara! Csak hallani akartam rólad, és megkérdezni, hogy jövő héten még mindig jössz-e üzleti ügyben a Thunderglave Reach-be. Mindenképpen találnunk kellene egy időpontot a találkozóra! Vettem egy apró, mély lélegzetet. A fenébe. Ezt majdnem elfelejtettem. Az elmúlt néhány évben egy hatalmas ingatlanprojekten dolgoztam, az Aurelia Metropoliszon, egy Thunderglave Reach-i céggel, vagyis a világ legnagyobb és leghatalmasabb frakciójával. Eredetileg úgy terveztem, hogy jövő héten odautazom, és aláírom a szerződést Jarek vezérigazgatóval. Szerettem volna bepótolni az elmaradt beszélgetéseket Hadley-vel, és... esetleg meglátogatni Hadley bátyját. A bátyja, Kaelen Vance, nem volt más, mint a Thunderglave Reach Alfája; a mágnás, aki uralta az üzleti világot. Ha tudott volna tanácsot adni a projektemhez, az határozottan a segítségemre lett volna. De Kaelen Vance hírhedt playboy volt. Azt hallottam, hogy sosem vesztegette az idejét nőkre, hacsak nem akart szexelni velük. Így hát tudtam, hogy az Alfa Kaelennel való találkozás talán csak hiú ábránd. De mostanra teljesen megfeledkeztem az egészről. A Lilith-tel történtek miatt. – Nem tudom, Hadley... Talán tervváltozás lesz. Már nem tudok elmenni – mondtam halkan. – Micsoda? Miért? Semmi értelme nem volt titkolózni a legjobb barátnőm előtt. Eltakartam az arcomat, és elcsukló hangon feleltem: – ...Conrad elhagy egy másik nőért... az örökbefogadott gyermekünk vér szerinti anyjáért. Ha ezt megteszi, nincs értelme tovább dolgoznom ezen a projekten... Az Aurelia Metropolis projektet a Pyrewood Enklávé pénzügyi válságának megoldására fejlesztettem ki. De ebből már semmi sem számít, ha többé nem én vagyok a Luna. – MICSODA?! Az a szemétláda! – kiáltott fel hitetlenkedve Hadley. – Beszéltél már válóperes ügyvéddel? Gondoskodj róla, hogy megkapd a vagyonának a nyolcvan százalékát! – É-én nem tudom, Hadley. Még nem beszéltünk a vagyonmegosztásról. – Tarts ki, csajszi. Megnézem, mit tehetek, hogy segítsek – mondta határozottan, mielőtt letette volna. Jól esett, hogy egy jó barát megvigasztalt. És elgondolkodtatott: talán nem kellene harc nélkül távoznom. Legalább tennem kellene valamit a házasságunkért. Lilith nem volt a megfelelő nő Conrad számára. Négy évvel ezelőtt, mielőtt összeházasodtunk volna, egyszer már elhagyta őt egy másik férfiért. Nem tudtam, miért tért most vissza Conradhoz, és hogy újra el fogja-e árulni őt. Csak be kellett bizonyítanom neki, hogy nem bízhat meg benne. De ki volt itt, hogy segítsen nekem? A tagok nem. Ők nem különösebben kedveltek engem. A vének határozottan nem. Ők mind úgy gondolták, hogy csak egy közönséges északi liba vagyok. Aztán végül Ronin jutott eszembe. Az én kisfiam. Bár Lilith volt a vér szerinti anyja, én voltam mellette az elmúlt három évben. A fiam az én oldalamon fog állni. A birtok előtt állva láttam, ahogy Ronin iskolabusza közeledik. Az elmúlt három évben minden reggel és délután ezen a helyen álltam, várva, hogy Ronin hazaérjen az iskolából. Amint kinyílt az ajtó, elkezdtem integetni, és szólongattam a fiamat: – Ronin! Drágám! Erre! Laugrott az iskolabuszról. De amint meglátott, az ellenkező irányba kezdett futni. – Menj el innen! – kiáltotta. Döbbenten odaohantam, hogy megragadjam a vállát: – Micsoda? Ronin, miért... – Azt akarod, hogy az anyukám elmenjen! Gyűlöllek! – kiáltotta. – Apu, Anyu és én vagyunk egy igazi család! Nem te! Könnyek gyűltek a szemembe. Ronin tudta, hogy Lilith visszatért. És őt választotta helyettem. – Ronin, é-én vagyok az anyukád, emlékszel? – nyeltem a könnyeimet. – Én vittelek kórházba, amikor beteg voltál. Én mentem el az összes szülői értekezletedre. Én takartalak be minden este... Szeretlek téged... Kapálózott a karjaimban, és úgy visított, mintha nem akarná, hogy hozzáérjek. A járókelők megálltak és minket bámultak. Egy férfi még közelebb is lépett, és így szólt: – Hölgyem, kérem, engedje el a gyermeket. – Nincs semmi baj. Ő az én gyerekem – magyaráztam gyorsan. – NEM! – visította Ronin. – Te megütöttél! Beledugtad a fejem a vécébe! Megijesztettél! Nem akarlak téged. Lilith Anyut akarom! Földbe gyökerezett a lábam. Ezekből semmit sem csináltam! Miért hazudna Ronin ilyesmiket?! Hirtelen megjelent Lilith a főkapu közelében, a háta mögött Conraddal. Sírva rohant oda, és szorosan a karjaiba zárta Ronint. – Szegény kisbabám! Min kellett keresztülmenned! – jajveszékelt. – Megütötted Ronint?! – mordult rám Conrad. – Azért csinálod ezt, mert nem lehet saját gyereked, és féltékeny vagy Lilith-re? Döbbenten meredtem rá. Hogyan gondolhat ilyet? Lilith zokogott: – Ne hibáztasd őt, Conrad. Megértem. Az emberek csak a saját gyereküket szeretik. Ronin és én kívülállók vagyunk itt. Talán el kellene mennünk... – Igen, el! – böktem ki. – ELÉG! – vicsorgott Conrad, és dühösen rám nézett. – Lilith az a nő, akit szeretek, Ronin pedig az egyetlen fiam! Nem hagyhatom el őket. És szükségük van rám. Remegni kezdtem a fájdalomtól. – Akkor mi lesz velem, Conrad? A társad vagyok! – Senki sem mondja, hogy nem vagy az! – szólt türelmetlenül Conrad. – Továbbra is te leszel a Pyrewood Enklávé Lunája. Lilith egyszerűen csak a szerelem miatt van itt. Nem érdekli a pozíciód. – Észre sem fogod venni, hogy a házban vagyok. Én csak Conraddal akarok maradni – mondta halkan Lilith. Szédülni kezdtem. Ha ő a nő, akit szeret, akkor mi tesz ez engem? Egy ingyenes alkalmazottá, aki segít neki vezetni a frakcióját? Hogyan bírnám elviselni a fájdalmat, miközben a férjem minden éjjel egy másik nőt kúr a szomszéd szobában? Nem, ezt nem bírnám elviselni. És nem hittem, hogy Conrad irántam érzett szerelme teljesen elmúlt volna. Így hát remegő kézzel elkezdtem kigombolni a blúzomat, felfedve finom kulcscsontomat, majd a mellkasomat. Az illatom gyorsan betöltötte a levegőt. Hallottam, ahogy Conrad légzése hirtelen felgyorsul és elnehezül. – ...Mit csinálsz? – szűrte a fogai között, homlokán verejték gyöngyözött. Egy lépéssel közelebb léptem, szememet az övébe fúrtam, és azt suttogtam: – Nem hiányzom? Az érzés, amikor a társaddal vagy... az jobb mindennél a világon. Ezt te is tudod. A társkötelék működött. Megszállottan nézett mélyen a szemembe, és azt suttogta: – ...A társam. 3. fejezet: Autóbaleset Elara szemszöge A szívem hangosan vert a mellkasomban. Tettem még egy lépést, és kinyújtottam felé a kezem. Éles sikoly hasított a levegőbe. Lilith a földre rogyott. A mellkasához kapott, zihálva és sírva: – Nem... a mellkasom... Conrad visszazökkent a valóságba. Pánikolva rohant oda hozzá: – Istenem! Mi történik? – A mellkasom... fáj... – Könnyek patakoztak Lilith arcán. – Csak engedj el, Conrad. Nyilvánvalóan vannak érzések közted és a társad között. A társkötelék... hogyan is győzhetném le? – Köztünk ott a szerelem! Az mindent legyőz! – mondta határozottan Conrad. – Gyere! Elviszlek a kórházba. Fél karjával felkapta őt, másik kezével pedig Ronint fogta meg. Mielőtt elment volna, gyilkos pillantást vetett rám. – Ne kényszeríts rá, hogy elváljak tőled, Elara! – vicsorgott. – Ha megteszem, nem lesz pénzed, és nem lesz hová menned. Úgyhogy mostantól viselkedj rendesen Lilith-tel és Roninnal. Csak ez garantálja neked a helyet a fedelemen alatt! Elviharzott, engem pedig összetört szívvel hagyott ott. Talán azt kellene tennem, amit Hadley javasolt – szerezni egy jó válóperes ügyvédet, és biztosítani az alapszintű megélhetésemet a jövőre nézve. De Conrad hatalmas Alfa volt, nekem pedig még arra sem volt pénzem, hogy egy rendes ügyvédet fogadjak. Ezt nem nyerhettem meg a bíróságon. Szórakozottan vánszorogtam vissza a szobámba, nem tudva, mit tegyek ezután. Másnap reggel hívást kaptam a munkahelyemről. Az Aurelia Metropolis projekt egyik munkatársa elmondta, hogy Jarek vezérigazgató meg akarja beszélni a szerződésünket. Talán hallott a válásomról, és kétségei támadtak az együttműködésünket illetően. Így hát kikászálódtam az ágyból, és bementem az irodába. Ám meglepetésemre Lilith volt az egyetlen személy az irodában, amikor beléptem. – Mit keresel itt? – kérdeztem megdöbbenve. – És hol vannak a többiek? Gúnyos mosolyt villantott rám. – Mondtam nekik, hogy vegyenek ki egy szabadnapot. Ó, és már beszéltem Jarek vezérigazgatóval, és meghívtam ide, hogy írja alá a szerződést. Szívesen. Nem akartam elhinni. – Nincs jogod ehhez. Ez az én irodám! – csattantam fel. Kuncogott, örömmel nézve a dühömet: – Már nem. Megmondtam Conradnak, hogy akarom az Aurelia Metropolis projektet. És ő azt mondta, az enyém lehet. Sokkomban tágra nyíltak a szemeim. Éjjel-nappal dolgoztam ezen a projekten, költségvetéseket készítettem, kidolgoztam a javaslatot, és befektetőket kerestem. Ám most, az a projekt, amelybe a szívemet és a lelkemet is beleadtam, a férjem ajándéka lett a szeretőjének. – Miért vágod ezt a döbbent arcot? Tudod, hogy Conrad bármit megadna nekem – mosolyogva csavargatott egy hajtincset az ujjai körül Lilith. – Ez a projekt nem valami nagy durranás. De jó ugródeszka lesz számomra ahhoz, hogy én legyek Conrad Lunája. Merdtem rá, a légzésem felgyorsult. – Conrad Lunája akarsz lenni? – kiáltottam fel. – D-de azt mondtad, hogy egyszerűen csak a szerelem miatt vagy itt. És hogy nem érdekel az a pozíció! – Te jó ég, te ezt elhitted? Ezt csak Conrad miatt mondtam! – mosolygott kifacsart mosollyal. – Hogyne akarnék Luna lenni. Mi másért is vesztegetném az időmet Conradra? Vettem egy lépést hátra, a testem remegett. – Te nem is szereted őt! Csak egyik Alfáról pattansz a másikra! Ezt el fogom mondani neki... – Tedd csak meg. Meglátjuk, hisz-e neked. – Lilith kuncogott, lépésről lépésre közeledve felém. – Conrad vakon bízik bennem. Bármit megtenne értem... Hadd áruljak el egy kis titkot. Emlékszel a vetélésedre? Hideg rázott ki. – ...Micsoda? Lilith előrehajolt, és önelégült mosollyal nézett rám. – Amikor megszültem, nem tarthattam meg Ronint. Így hát Conrad azt javasolta, hogy hozzuk ide, neked pedig azt mondta, hogy Ronint örökbe fogadta. De történetesen te is terhes voltál abban az időben. Így aztán nagyon aggódni kezdtem: ha egy nőnek már van saját gyereke, hogyan lehetne kedves egy örökbefogadott gyerekkel? És tudod, mit mondott erre Conrad? Rémülten meredtem rá, az elmém leblokkolott. – Conrad azt mondta: „Csak szabaduljunk meg a babájától, és a probléma meg van oldva.” Lilith jóízűen felkacagott. – Farkasiszalagot tett az italodba, és a gyermeked már el is ment. Ezután hozta ide Ronint egyetlen gyermekedként... Látod, ilyen messzire képes elmenni értem Conrad! Az egész világ összeomlott körülöttem. Sokk, düh, hitetlenkedés... szinte darabokra tépte a lelkemet! – Nem.... NEM!! – ráztam a fejem, miközben könnyek patakoztak az arcomon. – Ez nem igaz... Conrad sosem tenne ilyet... Meg fogom kérdezni tőle! – Ahogy gondolod, Elara – kuncogott Lilith. Félrelöktem őt, majd hirtelen megfordulva kirohantam az irodából. Látnom kellett Conradot. El akartam mondani neki, hogy Lilith egyáltalán nem szereti őt. Hogy csak kihasználja. És hallani akartam, ahogy megmagyarázza a dolgokat. Tudtam, hogy nem ő gyilkolta meg a kisbabánkat. Kiszaladtam az épületből, egyenesen az utcára. A szemem sarkából láttam, hogy egy teherautó teljes sebességgel száguld felém. De már túl késő volt kitérni előle. CSATT!!! A teherautó elütött, a levegőbe repített, majd a földnek csapódtam. Fájdalom hasított végig a testemen. A látásom elhomályosult. Vér gyűlt össze alattam. Homályosan láttam, ahogy a teherautó sofőrje leugrik, és odasétál. – Se... Segítség... – nyögtem erőtlenül, könnyezve. – Kér... lek... Ám a sofőr csak közömbös pillantást vetett rám, és Lilith felé fordult: – Miss Lilith, mi legyen a következő lépés? – Húzzátok be az erdőbe, és ássátok el. – Lilith édes mosollyal nézett le rám. – Amikor ő már nem lesz, Conradnak nem lesz más választása, mint hogy engem tegyen meg Lunává. Együttműködtek. Ez gyilkosság volt. De az erőm elhagyott. Remegve behunytam a szemem, és elnyelt a sötétség. 4. fejezet: Alpha Kaelen Elara szemszöge Azt hittem, már halott vagyok. De amikor kinyitottam a szemem, egy kórházi ágyban találtam magam. Egy nővér épp a vérnyomásomat ellenőrizte az ágyam mellett. – Te jó ég, maga felébredt! – mondta vidáman. – Végre! Már egy hete tart! ...Egy hete? – H-hol... vagyok? Mondott egy címet, ami több száz mérföldre volt a birtoktól. Lilith bizonyára hosszú utat tett meg, mielőtt megszabadult tőlem. – Pár túrázó talált magára az erdőben, és behozták a kórházba. Már halott lenne, ha pár órát késnek. – A nővér arca komolyra fordult. – Hogy hívják? És mi történt magával? Felnyögtem, ahogy megpróbáltam felülni. – Keresett... keresett engem valaki? – Nem. Senki sem jött. Könnyek patakoztak a szememből. Egy hete eltűntem. A saját férjem mégsem vette a fáradságot, hogy megkeressen. – M-mennem kell – ziháltam, és küzdöttem, hogy kikeljek az ágyból. – Meg kell találnom Conradot... A nővér utánam kiáltott: – Hé, maga még nem épült fel teljesen! Jöjjön vissza! Azt mondta, eltörtek a bordáim. Eltört a bal lábam. Ráadásul agyrázkódást szenvedtem, amiből komoly betegség is kialakulhat, ha nem veszik komolyan. De én továbbra is ragaszkodtam hozzá, hogy kijelentkezzem a kórházból. Jelenleg nem volt sem pénzem, sem telefonom. Így az, hogy hogyan jutok vissza a birtokra, hatalmas problémát jelentett. Az egyetlen lehetőségem az autóstopp volt. Egy egész délelőttöt az autópályán utaztam és gyalogoltam, tántorogva. A bordáim és a bal lábam pokolian fájtak. A farkasom a lehető leggyorsabban gyógyított. De még ez sem volt elég. Mielőtt újra összeestem volna az út szélén, egy kedves család megállt az autójával, és felvett. Beszélgetni kezdtünk az autóban. A család elmondta, hogy valami nagy dolog van készülőben a birtokon. – ...Alfa Conrad hamarosan újra megnősül! – mondta izgatottan a feleség. – Az új Luna a Steelrend Szindikátus lánya! És az örökbefogadott gyerek, Ronin, egyáltalán nem is örökbefogadott! Ő Alfa Conrad és Lilith fia! A fiúnak igazi Alfa vére van! – Végre lehet egy előkelő származású Lunánk. Valaki, aki igazán megérdemli az Alfánkat – jegyezte meg az apa. Zsibbadtan bámultam ki az ablakon. A gyötrelemtől alig kaptam levegőt. – ...És hol van a régi Luna? – kérdeztem halkan. A feleség vállat vont. – Kit érdekel? Még Alfa Conradot sem érdekli. Egyszer sem említette őt nyilvánosan, mióta Lilith visszatért. Újra sírni akartam, de nem akartam idegenek előtt megtenni. Ezért elfordultam, és eltakartam a szemeimet. Három órával később az autó megállt a birtok előtti Központi Téren. Rengeteg ember gyűlt itt össze. Megköszöntem a fuart a családnak, és kiszálltam az autóból. Ahogy bementem a tömegbe, hallottam, ahogy az emberek arról beszélnek, hogy Jarek vezérigazgató ma a Thunderglave Reach-ből érkezik, hogy üzleti szerződést írjon alá velünk. És ez a sok ember mind azért jött, hogy üdvözölje őt. – Miss Lilith a felelőse az Aurelia Metropolis projektnek! – mondta valaki a tömegben. – Szép munka, Lilith! Végre egy Luna, aki tudja, mit csinál! Dühömben ökölbe szorítottam a kezem. Az Aurelia Metropolis az én projektem volt. Lilith ellopta a munkám gyümölcsét. Mégsem tudta ezt itt senki. A tér közepén Conrad, Lilith és Ronin boldogan pózoltak a kameráknak. – Mindannyian izgatottan várjuk Jarek vezérigazgató érkezését, és az Aurelia Metropoliszt. Ez egy fontos pillanat az egész Pyrewood Enklávé számára – mondta Conrad sármos mosollyal. – De miért nincs itt ma Luna Elara? – kérdezte egy riporter. Mély ránc jelent meg Conrad szemöldökei között. Mielőtt Conrad válaszolhatott volna, Lilith elébe vágott, és így szólt: – Elara nem akar jönni. Talán beteg. Vagy talán... egyszerűen csak nem akar velem egy szobában lenni. Az emberek halkan felszisszentek. Valaki felkiáltott: – Nyilvánvalóan féltékeny rád! Te hoztad össze ezt a projektet. Te adtál életet az Alfánk egyetlen örökösének. Csak te számítasz itt! Elara pedig elmehet a picsába! – Srácok... kérlek titeket. Legyetek egy kis empátiával – mondta lágyan Lilith. – Soha nem akartam harcolni vele. Amíg nekem megvan Conrad, az pont elég. Egymás kezét fogva mosolyogva néztek egymásra. Képtelen voltam uralni a mellkasomban növekvő fájdalmat, ahogy így láttam őket. ...Vajon Conrad egyáltalán vette a fáradságot, hogy megkeressen, amíg eltűntem? Talán tényleg nem érdekelte. Talán csak magamat aláznám meg azzal, ha visszamennék kérdőre vonni őt. Ekkor hirtelen dudálás hallatszott a közelből. A tömeg megmozdult. Conrad hangosan bejelentette: – Jarek vezérigazgató megérkezett. Menjünk mind, és üdvözöljük őt! Az út végén egy kocsisor tűnt fel, egyenesen felénk száguldva. Az élen egy fekete Maybach haladt. Ami aztán lefékezett a tömeg előtt. Az autó ajtaja kinyílt. Jarek kiszállt az anyósülésről. Conrad előrerohant, és kinyújtotta a kezét, hogy üdvözölje a hatalmas vezérigazgatót. De Jarek figyelmen kívül hagyta a nyújtott kezet. Sietve és alázatosan a hátsó üléshez és a hátsó ajtóhoz lépett. Egy másik férfi szállt ki az autóból. Magas volt, vagy százkilencven centi, széles, atletikus testfelépítése erőt és kontrollt sugárzott. Kockás állkapcsa, éles arccsontja és erős álla mind tekintélyt parancsoló jelenlétet kölcsönzött neki. Átható, zöld szemei pedig intenzívek voltak; éles, szinte ragadozó tekintettel mérte végig a környezetét. Síri csend ereszkedett le. A tömegben mindenki döbbenten megdermedt, engem is beleértve. – Kaelen Vance. A jóképű férfi nyújtotta a kezét a megdöbbent Conradnak, miközben mély, szexi hangon megszólalt. – Örülök a találkozásnak. Meglepett zihálás hulláma söpört végig a tömegen. Alfa Kaelen... Mit keresett itt?! Ő volt a Thunderglave Reach Alfája, egy hatalmas üzleti mágnás. Vállalatok százezrei tartoztak az uralma alá. Az Aurelia Metropolis projekt számunkra hatalmas volt, de neki egy semmiség. Miért bukkant volna fel itt ma? – Alfa Kaelen hallott a projektünkről, és igazán felkeltette az érdeklődését – magyarázta Jarek Conradnak. – Tehát, ha ön is beleegyezik, a Vance Global lesz az új partnerük. Conrad élesen beszívta a levegőt, és ugyanígy tett a háta mögött álló összes vén is. – Természetesen! – zihálta Conrad örömében. – Kérem, fáradjanak beljebb. Beszéljük meg ezt részletesen. – Várjanak – vágott közbe Kaelen fagyos hangon. – Miért nincs itt Elara? Ő a felelőse a projektnek. Megindult a suttogás és a kommentálás körülöttem. – Luna Elara? Azt hittem, Lilith a felelős! – zihálta egy férfi. – Akkor Lilith hazudott erről? – kérdezte egy nő. Lilith arca kissé elsápadt. Aztán mosolyt erőltetett magára. – Luna Elara túl kimerítőnek találta az ezen a projekten való munkát. Így hát visszalépett, és mindent átadott nekem. Bízzon bennem, Alfa Conrad. Én jobb munkát tudok végezni – magyarázta. Dühömben ökölbe szorítottam a kezem. Még egy hazugság. Nem adtam át neki. Ellopta, miután elütött egy teherautóval. Ám Alfa Kaelen teljesen figyelmen kívül hagyta őt, mintha a nő nem is létezne a szemében. – Nem üzletelek amatőrökkel. Pláne nem a maga szeretőjével – mondta fagyosan Conradnak. – Hozza vissza Luna Elarát még ma este! Vagy az együttműködésnek lőttek. Ezzel elsétált Conrad és Lilith mellett, és elindult a birtok felé. Jarek és a Thunderglave Reach-ből érkezett markos katonák követték az Alfájukat. 5. fejezet: Szerződés Luna Elara szemszöge Néztem, ahogy távolodnak. A szívemben még mindig ott hullámzott a döbbenet. Miért kérte Kaelen a jelenlétemet ilyen határozottan? Az egyetlen alkalom, amikor találkoztam vele, a diplomaosztómon volt, és ő olyan égő, furcsa tekintettel nézett rám, mintha egy darab sajttorta lennék, rajta egy cseresznyével – vagy a prédája. Biztos voltam benne, hogy nem pszichopata, de azért tartottam tőle a távolságot. Leginkább azért, mert tudtam, hogy amellett, hogy a világ legerősebb Alfája, megrögzött szoknyavadász is, aki arról ismert, hogy soha nem fekszik le kétszer ugyanazzal a lánnyal. Nem engedhettem meg magamnak, hogy egy ilyen férfival keveredjek viszonyba. Ezek után soha többé nem találkoztunk. Azt hittem, már teljesen elfelejtett. De a mai napból ítélve... még mindig emlékszik rám. Körbenéztem, és azt láttam, hogy mindenki bement a birtokra a ma esti partira. Beszélnem kellett Conraddal. De ebben a piszkos rongyban be sem engednének az ajtón. Így hát visszarohantam a szobámba, hogy átöltözzem. A szobalányom, Marlowe segített kiválasztani egy ezüst, hátul kivágott ruhát, amely úgy simult a domborulataimra, mint a holdfény. Egy káprázatos gyémánt nyaklánc pihent a mellkasomon, ragyogó fényt árasztva magából. Marlowe gyöngyös hajtűkkel és friss liliomokkal formázta meg a hajamat. A természetes virágillat ott lebegett a levegőben, ahogy lépkedtem, és az illatom jobb volt, mint bármelyik parfüm. – Te jó ég, de gyönyörű vagy! – Marlowe megigazította a liliomokat, és felsóhajtott: – Ma este te leszel a figyelem középpontjában! Belenéztem a tükörbe a saját tükörképemre, és magam is kissé meglepődtem. Főiskolás koromban rengeteg hódolóm volt. És szerettem kicsípni magam és jól kinézni az emberek előtt. De miután hozzámentem Conradhoz, mindezt feladtam. Mert több időt akartam fordítani arra, hogy jó Luna legyek, minthogy jól nézzek ki. De ez nem vált be a házasságunkban. Nagyjából este nyolc órakor elhagytam a szobámat, és elindultam a bankett-terembe. Elegánsan felöltözött vendégek érkeztek. Mindannyian hallották, hogy Alfa Kaelen itt van, és mindannyian alig várták, hogy találkozzanak vele. Conradot, Lilith-t és az összes Pyrewood Enklávé-i vént a lépcső tetején találtam, amint aggódva beszélgettek. – ...Szóval még mindig nem találjuk Luna Elarát? – kérdezte az egyik vén. Conrad homlokát ráncolta. Lilith megtörölte a szeme sarkát, és felzokogott: – Talán miattam bujkál. Annyira sajnálom, Conrad. Az én hibám, hogy te és a Lunád külön vagytok... – Ne butáskodj – mondta mély hangon Conrad. – Még több katonát küldök, hogy keressék meg. Nem fog sokáig rejtőzködni. Lilith átkarolta a férfi karját egy édes, ártatlan mosollyal: – Remélem, visszatér az eljegyzési partinkra. Mit gondolsz, örülni fog nekünk? Nem bírtam tovább. Így hát előreléptem, és megszólítottam: – ...Conrad! Egyszerre rántották a fejüket az irányomba. Lilith gyorsan hallatott egy apró sikolyt. Conrad szemei tágra nyíltak. Ott állt, figyelmen kívül hagyva a szeretőjét, és csak engem bámult. Láttam a döbbenetet, a csodálatot és a vágyat a szemében. – ...Elara... Hol voltál?! – motyogta. – Lenyűgözően nézel ki ma este. – Feleségül veszed őt? – kérdeztem remegő hangon. A szeme elsötétült. – Ne hibáztasd Conradot. Azt hitte, elmenekültél – mondta gyorsan Lilith, az arca még mindig sápadt volt. – Mindenesetre jó, hogy újra itt vagy. Mindannyian aggódtunk. A tekintetemet a nőre szegeztem. – Aggódtatok? Nos... van is miért! – kiáltottam remegő hangon. – Elütöttél egy teherautóval! Egy gyilkos vagy! Mindenki egyszerre hördült fel. – Teherautóval? Miről beszélsz?! – kérdezte megdöbbenve Conrad. Lilith-re mutattam: – Elütött egy teherautóval, és kidobta a testemet az erdőbe. Ha a túrázók nem találnak rám, már halott lennék! Az összes vén döbbenten kapott a szívéhez, és rémülten néztek Lilith-re. Árnyék suhant át Lilith arcán, mielőtt újra könnyekben tört volna ki: – Ez nevetséges! Conrad, te tudod, hogy én még egy kismadárnak sem tudnék ártani. Elara... teljesen megőrült. – Megnézhetjük az irodám előtti biztonsági kamerát. Vagy megkereshetjük a teherautó sofőrjét. Akkor majd megtudod, hogy nem hazudtam! Conrad bólintott egy katonának, aki elsietett, hogy megkeresse a biztonsági kamera felvételeit. Tizenöt perccel később sietve tért vissza, arcán vonakodó kifejezéssel. – ...Megnéztem a felvételeket – motyogta. – De nincs rajtuk se teherautó, se autóbaleset... Az elmém teljesen leblokkolott. Hogy lehet ez? – T-talán a felvételt megvágták... – suttogtam. – Elég! – mordult fel sötéten Conrad. – Miért kell Lilith-t támadnod?! Ő nem csinált semmit! Lilith megingott a lábán, és felzokogott. – ...Ne hibáztasd őt... Én tettem tönkre a házasságotokat. Megvan az oka, hogy gyűlöljön engem... – mondta záporozó könnyekkel. – Annyira megalázó. Talán csak a halál bizonyíthatja az ártatlanságomat! Hirtelen egy oszlop felé vetette magát. CSATT! Nekiütközött, és vérző fejjel a földre rogyott. – LILITH!! – kiáltotta Conrad. Ahogy a karjaiban tartotta őt, felém fordult, és dühösen rám meredt: – Lilith meg akarja ölni magát! Na, most boldog vagy? Mikor lettél ennyire szívtelen és jéghideg? – ...Én vagyok jéghideg? – kérdeztem remegve, könnyeimmel küszködve. – Ez a nő megpróbált elütni... És megölte a meg sem született gyermekemet! Ő maga vallotta be az autóbaleset előtt... Conrad felmordult: – Őrült vagy! Ha valami, hát én örülök, hogy a gyerekünk nem született meg! Legalább nem egy őrült nő az anyja! Fagyos csalódottság lett úrrá rajtam. Beismerte. A társam, a férjem örült annak, hogy a gyermekünk meghalt. Fásultan megfordultam, hogy elmenjek, kétségbeesett könnyek homályosították el a látásomat. A lábaim túlságosan is erőtlenek voltak a járáshoz. De csak annyit akartam, hogy a lehető legmesszebb legyek tőlük. – Hová mész? – kiáltotta a hátam mögött Conrad. – Elara, gyere vissza! – ...Hagyd őt, Conrad... – mondta lágyan Lilith. Alig értem el a kapuig, mielőtt elestem volna. Egy hatalmas kéz épp időben kapta el a karomat. Felkaptam a fejem, és Alfa Kaelent láttam meg. A hatalmas csillár arany árnyalatúra festette jóképű profilját. Katonái vették körül, elzárva a többi vendéget. Csak én mehettem a közelébe. Smaragd szemei elsötétültek, amikor a tekintetünk találkozott. Pillantása domináns és egyenes volt, mintha a prédája lennék, akit élve akar felfalni. – Luna Elara – mondta ki a nevemet mély, csábító hangon. – Jó újra látni téged. Gyorsan visszanyertem az egyensúlyomat: – Üdvözlöm, Alfa Kaelen. Még mindig fogta a kezemet. Hirtelen elektromosság cikázott végig a testemen, amitől kis híján felnyögtem. Még a lábaim között is bizsergést éreztem. Gyorsan elhúztam a kezem, a szívem dübörgött. ...Mi a fene volt ez? – Válthatnánk pár szót négyszemközt, mielőtt a parti elkezdődik? – kérdezte udvariasan Alfa Kaelen, tudomást sem véve a testemben végbement változásról. – Ó... Rendben. – Várj! – kiáltotta a hátam mögött Conrad. Nem akarta, hogy elmenjek. De én figyelmen kívül hagytam őt, és gyorsan távoztam. Kaelen visszavezetett a lakosztályába, és megparancsolta a katonáknak, hogy csukják be az ajtót. – Kérlek, foglalj helyet. Leült a kanapéra, és a vele szemben lévő fotelra mutatott. Leültem. Csábító illata betöltötte az orromat, és beleszédültem. Titokban összeszorítottam a lábaimat. – Miről szeretne beszélni, Alfa Kaelen? – kérdeztem, próbálva megőrizni a hidegvéremet. – Ha ez a projektről szól, talán közvetlenül Conraddal kellene megbeszélnie... – Nem erről van szó. Elővett egy dokumentumot, és átcsúsztatta nekem az asztalon, tekintetét továbbra is az enyémbe fúrva. Megint az az intenzív, birtokló pillantás. – Ez egy szerződés – mondta. – Azt akarom, hogy legyél a Lunám egy évig, miután elválsz Conradtól.